A folyamat ami elindult, de amit meg is kell élni

Mert amikor eljutottam oda, hogy fel mertem és tudtam ismerni fejlődnivalóimat, el is indultam és beérkeztem egy helyre, egy személyhez, a segítőmhöz, aki mint egy elemlámpával rávilágít a vakfoltokra és mutatja hogyan oldjam fel őket, és rájövök hogy a módszer itt is attól működhet csak, ha és ahogy hagyom megtörténni.

Hogy az energiát hagynom kell áramolni, a folyamatot átmenni rajtam, nyitottsággal, elvárások és előítéletek nélkül. És nem csak szajkózva a jól hangzó szavakat, megélve és úgy is csinálva! Nem úgy leülni, hogy pontosan tudom mit várok el, mi lenne a jó és hogyan történjen, miből milyen határokig kényelmes nekem még a tanulnom, ami még komfort zónámban is van és az egomat sem üti nagyon meg, mert azért okosan bejátszmázom ám amivel kidumalom és védem magam, és elsősorban magamnak…

Csak leülni és várni mi történik, nyitottan, kíváncsian, tényleg figyelni hogy végre halljak, tényleg odafigyelni hogy meg is értsem. Persze, a megértésnek is vannak szintjei, de amikor előre eldöntöm tudat alatt hogy mit akarok hallani, akkor a figyelés mint egy színjáték csak felszínes, mintha csak azt hallanám meg amit akarok, az Egész azon részét kiveszem ami alátámasztja az eldöntött elvárásaim, a többi mintha el sem hangzott volna…

Elindultam a belsőmben található, sokszor lerakódott, sokszor elrejtett, sokszor elfeledett és mint koszos, zsíros kis szennyeződés mélyen beégetett tudattalan csomagjaim kitisztogatni. A kapargatást elkezdtük, kell majd sokat dörzsölgetni, nézegetni lejött-e már, beáztatni és várni, újra visszamenni dolgozni rajta, akkor is ha fáj már a sok dörzsölés, de akkor sem akarok a kapargatásnál megállni. A kis koszaim is én vagyok, a részeim. Az út nélkül nincs végállomás, maga a tanulás amiért itt vagyunk, mert ha megértettük az összefüggéseket, idővel törekszünk egyre kevesebb réteget magunkba es másokba égetni…